RÉSZLETEK / 2011.10.23. Budapest

fotó: Knapecz Ádám, Palotás Ágnes, Bődey János, Vimola Dóra (www.fotokontakt.hu)

Occupy Wall Street / AMPLIFY LOVE, DISSIPATE HATE

Gabriella Csoszó: Occupy Wall Street / AMPLIFY LOVE, DISSIPATE HATE
http://occupywallst.org/

Occupy Wall Street Library

Gabriella Csoszó: Occupy Wall Street Library (10/08/2011, NY)

more info about OWSL http://peopleslibrary.wordpress.com/

9/11/11 New York People

Gabriella Csoszó: 9/11/11 New York People

NY 9/10/11

Gabriella Csoszó: One day before New York 9/10/11

Mobil képek

Palotás Ágnes: Perpetum Mobil                                                                                                                

Évekkel ezelőtt kezdtem el mobillal fotózni a mindennapi utazásaim során, először még különösebb cél nélkül megörökíteni fényeket, színeket, hangulatokat, érdekes – lírai vagy épp mulatságos – szituációkat, embereket. Egyre inkább a szenvedélyemmé vált a dolog, a „vadászat” „rejtett mobillal”. Igyekeztem ezt nem feltűnően tenni, s külön izgalmat jelentett a képek létrehozásában, hogy utastársaimnak véletlenül se tűnjön fel, mit is csinálok.

Az elkészült fotókat megnézve magam is meglepődtem, úgy éreztem, nagyon benne vagyok azokban a képekben, ráismertem bennük akkori hangulataimra, érzéseimre.

Kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de azóta is folyamatosan rögzítem, ami felkelti a figyelmemet. Vannak újabb elemek is, egyrészt felfedeztem, hogy varázsos, festői hatásokat is el lehet érni a mobillal való fényképezéssel, másrészt  egy érdekes jelenséget vettem észre: ha autóban vagy más járműben utazva az ablakon át fotózok a mobillal, bizonyos esetekben – amennyiben elég közel haladunk el a járda mellett, – a járműhöz közel álló tárgyak és emberek furcsán, természetellenesen megdőlnek. Egy idő után elkezdtem figyelni, milyen körülmények kellenek ehhez a jelenséghez, mennyi fény, milyen időjárási viszonyok, milyen távolságra legyünk a járdától, a kocsi milyen sebességénél a legoptimálisabb a keletkező kép. Természetesen ezeket a körülményeket én nem befolyásolhattam, csak megfigyelhettem. Számtalan elrontott kép keletkezett, hiszen a járműnek elég nagy sebességgel kell haladnia, hogy létrejöhessen a megfelelő mértékű dőlés. A legtöbbször persze lemaradtam a képről, hisz mire észlelhettem, hogy az úttesthez közel áll (vagy halad) valaki a járdán, már el is suhantunk mellette. A mobilnak is van egy reakcióideje, mire elkészíti a felvételt, – a fotósról nem is beszélve.

Míg a korábbi képeimen nagyobb szerepet játszottak az életképek, a „hogyan utazunk mi?”-szituációk, itt az emberek már jórészt felismerhetetlenek, egy mókás technikai jelenség „áldozatai”, megnyúlt, elferdült elemek az adott képen, akár a hasonló helyzetű fák, oszlopok, házak.

Ugyanakkor – szándékom szerint – ez nem pusztán egy tréfás sorozat, hanem talán visszaad valamit abból a rohanó, stresszes, széthulló világból, amely körülvesz bennünket.

Somogyvári Kata: Varsó                                                                                                                        

Elsősorban a történetmesélés, a belső folyamatok leképezése foglalkoztat. Gyakran élek a megrendezett fotó adta lehetőségekkel, amelyek főszereplője többnyire én magam vagyok. Sokszor tudat alatt egy-egy erőteljes szín vagy forma köti össze a sorozataimat. A látvány ereje maximálisan elragad egy-egy kép elkészítésekor.

Munkamódszeremet tekintve először születnek meg a képek, majd azokat összenézve egy olyan egységes láncolattá állnak össze, amelyek tükrözik az adott időszakban jellemző hangulatomat, állapotomat. Ezek olykor humoros, abszurd, máskor búskomor; hol lírai, hol naturalista sorozatokká válnak.

Jelenleg is naplószerűen fotózok mindent, ami körbevesz, ami történik velem. Mostanában egy olyan sorozaton dolgozom, amely az emberi jelenlét, részvétel és a rejtőzködés kérdéskörét járja körül.

Sokszor olvasok egy adott helyszínről, mielőtt odamegyek, és miközben ott vagyok, nem azért, hogy kifejezetten bemutassak valamit, hanem hogy ez az ismeret is beépüljön abba a tudatalattiba, amely majd a képek készítésének forrása lesz.

Mivel általában nincsenek előzetes terveim, elképzelésem, hogy mit fogok egy adott időszakban fényképezni, a képek inkább érzékeltetnek, sejtetnek, mint szemléltetnek, ismertetnek valamit. A témákat így nem én választom, hanem azok választanak engem.

A képeken szereplő emberekkel nem lépek kapcsolatba, nem „dolgozom együtt” velük, ők, mint a látvány, a táj részei kerülnek a képekre, nem az adott személy a fontos, hanem az emberi jelenlét, a szereplők megjelenése. 

A képek elkészítéséhez digitális technikát használok, akár a mobiltelefonomat is, mert az mindig velem van, a váratlan, spontán helyzetekben is elővehető.

Ezek a képek Varsóban, Belgrádban, New Yorkban és Dél-Kelet Ázsiában készültek.  A helyszínek, városok színterek, jelrendszerek, örökkön változó képek, de legfőképpen hangulatok és érzések.

Amikor egyedül vagyok külföldön, önkéntelenül is azokat a mozzanatokat próbálom megtalálni, amelyek ismerősek, megszokottak a számomra, hogy otthonosabban érezzem magamat. Ezek a részletek számomra örökkévalóak, de az ott lakók számára észrevétlenek maradnak.

Egy városban sokszor idegenként is azonnal otthon érezzük magunkat, de előfordulhat, hogy a saját szülővárosunk, otthonunk válik ismeretlenné, és a leggyakrabban látott emberek az életünkben a kirakatok próbababái és a plakátokon szereplő alakok lesznek.

A képek reményeim szerint visszaadnak valamit az adott ország kulturális sajátosságaiból, az ottani táj és vidék jellegzetességeiből.

Somogyvári Kata: Mobil képek                                                                                                                

Start

Bődey János: BKV (2011)

A szociófotó az elmúlt néhány évtizedben, elsősorban a rendszerváltás után, nem tartozott a legnépszerűbb műfajok közé a fotózás területén. Míg a 70-es, 80-as évek szocialista nagyvállalatai a hatékonyságuk mellett a munkakörülményeikben, formavilágukban is egységesen jelentek meg a szociófotókon, addig a 2000-es évekre sokkal vegyesebb kép alakult ki. A privatizált, részekre szakított, illetve a még egyben maradt, gazdálkodási gondokkal küszködő szocialista mammut-maradványok mellett új, multinacionális, évtizedek óta kipróbált vállalati kultúrák is gyökeret vertek a szocialista blokk utódállamaiban, köztük Magyarországon is.

A BKV (Budapesti Közlekedési Vállalat) az elmúlt rendszer egyik tünékeny, utolsó képviselője, amely vállalati kultúrájában, munkakörülményeiben még gyakran a szocialista rendszer jegyeit hordozza. A BKV Kőér utcai karbantartó üzemének és a metrógarázsoknak a feltérképezése kiváló időutazásnak bizonyult. 


Munkám során gyakran járok ipari üzemekben, így jutottam el a BKV Mozgólépcső Kft.-hez, ahol az üzemben, a karbantartó csarnokban, a metrógarázsban a 70-es és a 80-as évek hangulatát idéző formavilágot és közösségi hangulatot találtam.

Az 50-es évek szocialista propagandájának központi eleme volt, hogy nők férfifoglalkozásokat kaptak, ezzel is szimbolizálva a nemek egyenrangúságának látszatát a munka világában. 

Ennek a hatása máig nyomon követhető, jó példa erre, hogy a fotózási engedély kérelmezése során rögtön a figyelmembe ajánlottak egy metróvezető hölgyet, aki a BKV Kőér utcai telephelyéről rendszeresen hajnali 3.40-kor áll a forgalomba. Így ismerkedtem  meg Gabriellával, aki 21 éve dolgozik a 3-as metróvonalon.

A fotózást megelőzően elhatároztam, hogy a fényképezőgépet csak egy megelőző beszélgetés után veszem elő, így lehetőségem van a riportalanyhoz kicsit közelebb kerülni és a feszélyezettséget tompítani. A fotózást széles-látószögű objektívvel kezdtem, távolról közelítettem meg a helyszínt és benne az embert, majd 50 mm-es fix objektívvel készítettem néhány portrét, aztán közeli és távoli képekkel variáltam, közeledtem, távolodtam a témától.

A fotósorozat elkészítése közben sikerült megélnem azokat az élethelyzeteket, amikben Gabriella és az ott dolgozók végzik a munkájukat humorral és rutinnal, minden nap. Izgalmas volt velük lenni és fotózni abban a világban, amely leginkább  talán Jiri Menzel filmjeiből ismert. Jó hangulatban dolgoztunk együtt annak ellenére, hogy a háttérben mindvégig ott bujkált a valóság keserűsége.

A megfelelő sorozat elkészítéséhez, tapasztalatom szerint, legalább 2 – 3 alkalom szükséges. Az sem mindegy, hogy alkalmanként mennyi időt tölt el a fotózással a fotós. Véleményem szerint a 2. alkalomra kell a legtöbb időt fordítani. A 3. alkalommal, a már meglévő képek gondos átnézése után a történet összeállásához a formailag és tartalmilag hiányzó képeket érdemes elkészíteni. Problémát jelenthet, ha túl sokszor megy vissza a fotós a helyszínre, mert így a közegre gyakorolt hatása túlzottan megjelenik képein.

Úgy gondolom, hogy a fotók segítenek belehelyezkedni, ha csak néhány pillanatra is, egy másik ember életébe, hogy onnan nézzünk vissza önmagunkra.

Kóti Kata: Haematológia (2011)

Egy kórház haematológiai osztályán fotóztam több héten keresztül, elsősorban a nővéreket, az ő betegek körüli munkáját. 

Itt olyan felnőttek töltenek hosszú heteket-hónapokat, akik vérképzőrendszeri rákos megbetegedésben szenvednek, illetve csontvelő transzplantáción estek át. A transzplantációs osztályon az életveszélyes fertőzések megelőzése érdekében a betegeket egyesével elkülönítve, steril körülmények között ápolják. Ebből következik, hogy a szabályok legapróbb megszegése is a betegek életébe kerülhet, ezért rendkívül fontos a magas szakmai színvonal és a gondos odafigyelés minden dolgozó részéről.

 A családom fele az egészségügyben dolgozik. Senki nem visz haza annyit a munkájából, mint ők. Órákig tudnak beszélni róla, a nehéz körülményekről, a megbecsülés hiányáról és  a nevetségesen alacsony fizetésekről. Ráadásul a mai magyar média elég szűk arcát mutatja meg az egészségügynek. Van az az orvos, aki csodát tett, aki által világhírűek leszünk vagy van az az orvos, aki hibázott, és akit ezért ízekre szedünk. Átmenet nincs, pedig a kőkemény harc a mindennapokért valójában a felszín alatt folyik. Arról senki nem beszél, hogy ünnepnapokon 12 órás műszakban görnyed 2 nővér egy osztályon és 40-60 beteget kell ellátnia. 

Azért a haematológiát választottam, mert itt van a nővéreknek a legnehezebb feladatuk mind fizikailag, mind lelkileg. Amikor belevágtam, még nem is tudtam, hogy mennyire. Itt a betegek több héten keresztül élnek teljesen izolált, steril körülmények között. Ez egy kívülálló számára elképzelhetetlen, már-már felfoghatatlan. A rokonok csak zárt ablakon keresztül kommunikálhatnak a beteg hozzátartozóval, beszélni is csupán telefonon tudnak egymással. Csak a dolgozókkal vannak napi kapcsolatban, teljesen kiszolgáltatott állapotban kell leküzdeniük a betegséget. Megható volt az a csapatmunka, amivel találkoztam, ilyet eddig sehol nem tapasztaltam. Itt kulcsszerepe van a beteg gyógyulásában még a takarítónőknek is, mert ha ő hibázik, hiába a főorvosi szaktudás és a precíz ápolás.

Nagyon nehéz volt belelendülnöm a fotózásba. Az első nap minden-mindegy alapon egyszerűen mindent lefotóztam. Zavarban voltam és feszélyezettnek éreztem magam, végül a javamra fordítottam az egészet. A betegeknek egyszerűbb volt egy vizsgálat, ha közben a fényképezőgép kattogását hallották és nem a saját csontjuk ropogására figyeltek.

Sok könyvet, blogot olvastam a halálról, a reményről, és próbáltam az ott jelenlévő betegségeknek is utánanézni. Szalai Anett: Mellbevágó című dokumentumfilmje volt az egyik alapja a témámnak. Nagyon fontos volt, hogy alázattal induljak egy-egy betegágy mellé, egyébként én sem leszek különb az esti, 3 perces hírblokk riporterénél.

Miután látták a nővérek, hogy mellettük és nem ellenük vagyok, onnantól ők hívtak, ha valami történt, hogy siessek velük fotózni. Ez minden tekintetben közös munka volt. Azzal, hogy "kintről" semmi mást nem vihettem, csak a fényképezőgépemet, még a ruháimat is le kellett vennem és sterilre cserélnem, könnyebb volt beilleszkednem.

Alázat, alázat, alázat…egy ilyen tapasztalat után a saját életed és egészséged felértékelődik.