Palotás Ágnes: Perpetum Mobil
Évekkel ezelőtt kezdtem el mobillal fotózni a mindennapi utazásaim során, először még különösebb cél nélkül megörökíteni fényeket, színeket, hangulatokat, érdekes – lírai vagy épp mulatságos – szituációkat, embereket. Egyre inkább a szenvedélyemmé vált a dolog, a „vadászat” „rejtett mobillal”. Igyekeztem ezt nem feltűnően tenni, s külön izgalmat jelentett a képek létrehozásában, hogy utastársaimnak véletlenül se tűnjön fel, mit is csinálok.
Az elkészült fotókat megnézve magam is meglepődtem, úgy éreztem, nagyon benne vagyok azokban a képekben, ráismertem bennük akkori hangulataimra, érzéseimre.
Kisebb-nagyobb szünetekkel ugyan, de azóta is folyamatosan rögzítem, ami felkelti a figyelmemet. Vannak újabb elemek is, egyrészt felfedeztem, hogy varázsos, festői hatásokat is el lehet érni a mobillal való fényképezéssel, másrészt egy érdekes jelenséget vettem észre: ha autóban vagy más járműben utazva az ablakon át fotózok a mobillal, bizonyos esetekben – amennyiben elég közel haladunk el a járda mellett, – a járműhöz közel álló tárgyak és emberek furcsán, természetellenesen megdőlnek. Egy idő után elkezdtem figyelni, milyen körülmények kellenek ehhez a jelenséghez, mennyi fény, milyen időjárási viszonyok, milyen távolságra legyünk a járdától, a kocsi milyen sebességénél a legoptimálisabb a keletkező kép. Természetesen ezeket a körülményeket én nem befolyásolhattam, csak megfigyelhettem. Számtalan elrontott kép keletkezett, hiszen a járműnek elég nagy sebességgel kell haladnia, hogy létrejöhessen a megfelelő mértékű dőlés. A legtöbbször persze lemaradtam a képről, hisz mire észlelhettem, hogy az úttesthez közel áll (vagy halad) valaki a járdán, már el is suhantunk mellette. A mobilnak is van egy reakcióideje, mire elkészíti a felvételt, – a fotósról nem is beszélve.
Míg a korábbi képeimen nagyobb szerepet játszottak az életképek, a „hogyan utazunk mi?”-szituációk, itt az emberek már jórészt felismerhetetlenek, egy mókás technikai jelenség „áldozatai”, megnyúlt, elferdült elemek az adott képen, akár a hasonló helyzetű fák, oszlopok, házak.
Ugyanakkor – szándékom szerint – ez nem pusztán egy tréfás sorozat, hanem talán visszaad valamit abból a rohanó, stresszes, széthulló világból, amely körülvesz bennünket.
Somogyvári Kata: Varsó
Elsősorban a történetmesélés, a belső folyamatok leképezése foglalkoztat. Gyakran élek a megrendezett fotó adta lehetőségekkel, amelyek főszereplője többnyire én magam vagyok. Sokszor tudat alatt egy-egy erőteljes szín vagy forma köti össze a sorozataimat. A látvány ereje maximálisan elragad egy-egy kép elkészítésekor.
Munkamódszeremet tekintve először születnek meg a képek, majd azokat összenézve egy olyan egységes láncolattá állnak össze, amelyek tükrözik az adott időszakban jellemző hangulatomat, állapotomat. Ezek olykor humoros, abszurd, máskor búskomor; hol lírai, hol naturalista sorozatokká válnak.
Jelenleg is naplószerűen fotózok mindent, ami körbevesz, ami történik velem. Mostanában egy olyan sorozaton dolgozom, amely az emberi jelenlét, részvétel és a rejtőzködés kérdéskörét járja körül.
Sokszor olvasok egy adott helyszínről, mielőtt odamegyek, és miközben ott vagyok, nem azért, hogy kifejezetten bemutassak valamit, hanem hogy ez az ismeret is beépüljön abba a tudatalattiba, amely majd a képek készítésének forrása lesz.
Mivel általában nincsenek előzetes terveim, elképzelésem, hogy mit fogok egy adott időszakban fényképezni, a képek inkább érzékeltetnek, sejtetnek, mint szemléltetnek, ismertetnek valamit. A témákat így nem én választom, hanem azok választanak engem.
A képeken szereplő emberekkel nem lépek kapcsolatba, nem „dolgozom együtt” velük, ők, mint a látvány, a táj részei kerülnek a képekre, nem az adott személy a fontos, hanem az emberi jelenlét, a szereplők megjelenése.
A képek elkészítéséhez digitális technikát használok, akár a mobiltelefonomat is, mert az mindig velem van, a váratlan, spontán helyzetekben is elővehető.
Ezek a képek Varsóban, Belgrádban, New Yorkban és Dél-Kelet Ázsiában készültek. A helyszínek, városok színterek, jelrendszerek, örökkön változó képek, de legfőképpen hangulatok és érzések.
Amikor egyedül vagyok külföldön, önkéntelenül is azokat a mozzanatokat próbálom megtalálni, amelyek ismerősek, megszokottak a számomra, hogy otthonosabban érezzem magamat. Ezek a részletek számomra örökkévalóak, de az ott lakók számára észrevétlenek maradnak.
Egy városban sokszor idegenként is azonnal otthon érezzük magunkat, de előfordulhat, hogy a saját szülővárosunk, otthonunk válik ismeretlenné, és a leggyakrabban látott emberek az életünkben a kirakatok próbababái és a plakátokon szereplő alakok lesznek.
A képek reményeim szerint visszaadnak valamit az adott ország kulturális sajátosságaiból, az ottani táj és vidék jellegzetességeiből.
Somogyvári Kata: Mobil képek