Start

Bődey János: BKV (2011)

A szociófotó az elmúlt néhány évtizedben, elsősorban a rendszerváltás után, nem tartozott a legnépszerűbb műfajok közé a fotózás területén. Míg a 70-es, 80-as évek szocialista nagyvállalatai a hatékonyságuk mellett a munkakörülményeikben, formavilágukban is egységesen jelentek meg a szociófotókon, addig a 2000-es évekre sokkal vegyesebb kép alakult ki. A privatizált, részekre szakított, illetve a még egyben maradt, gazdálkodási gondokkal küszködő szocialista mammut-maradványok mellett új, multinacionális, évtizedek óta kipróbált vállalati kultúrák is gyökeret vertek a szocialista blokk utódállamaiban, köztük Magyarországon is.

A BKV (Budapesti Közlekedési Vállalat) az elmúlt rendszer egyik tünékeny, utolsó képviselője, amely vállalati kultúrájában, munkakörülményeiben még gyakran a szocialista rendszer jegyeit hordozza. A BKV Kőér utcai karbantartó üzemének és a metrógarázsoknak a feltérképezése kiváló időutazásnak bizonyult. 


Munkám során gyakran járok ipari üzemekben, így jutottam el a BKV Mozgólépcső Kft.-hez, ahol az üzemben, a karbantartó csarnokban, a metrógarázsban a 70-es és a 80-as évek hangulatát idéző formavilágot és közösségi hangulatot találtam.

Az 50-es évek szocialista propagandájának központi eleme volt, hogy nők férfifoglalkozásokat kaptak, ezzel is szimbolizálva a nemek egyenrangúságának látszatát a munka világában. 

Ennek a hatása máig nyomon követhető, jó példa erre, hogy a fotózási engedély kérelmezése során rögtön a figyelmembe ajánlottak egy metróvezető hölgyet, aki a BKV Kőér utcai telephelyéről rendszeresen hajnali 3.40-kor áll a forgalomba. Így ismerkedtem  meg Gabriellával, aki 21 éve dolgozik a 3-as metróvonalon.

A fotózást megelőzően elhatároztam, hogy a fényképezőgépet csak egy megelőző beszélgetés után veszem elő, így lehetőségem van a riportalanyhoz kicsit közelebb kerülni és a feszélyezettséget tompítani. A fotózást széles-látószögű objektívvel kezdtem, távolról közelítettem meg a helyszínt és benne az embert, majd 50 mm-es fix objektívvel készítettem néhány portrét, aztán közeli és távoli képekkel variáltam, közeledtem, távolodtam a témától.

A fotósorozat elkészítése közben sikerült megélnem azokat az élethelyzeteket, amikben Gabriella és az ott dolgozók végzik a munkájukat humorral és rutinnal, minden nap. Izgalmas volt velük lenni és fotózni abban a világban, amely leginkább  talán Jiri Menzel filmjeiből ismert. Jó hangulatban dolgoztunk együtt annak ellenére, hogy a háttérben mindvégig ott bujkált a valóság keserűsége.

A megfelelő sorozat elkészítéséhez, tapasztalatom szerint, legalább 2 – 3 alkalom szükséges. Az sem mindegy, hogy alkalmanként mennyi időt tölt el a fotózással a fotós. Véleményem szerint a 2. alkalomra kell a legtöbb időt fordítani. A 3. alkalommal, a már meglévő képek gondos átnézése után a történet összeállásához a formailag és tartalmilag hiányzó képeket érdemes elkészíteni. Problémát jelenthet, ha túl sokszor megy vissza a fotós a helyszínre, mert így a közegre gyakorolt hatása túlzottan megjelenik képein.

Úgy gondolom, hogy a fotók segítenek belehelyezkedni, ha csak néhány pillanatra is, egy másik ember életébe, hogy onnan nézzünk vissza önmagunkra.

Kóti Kata: Haematológia (2011)

Egy kórház haematológiai osztályán fotóztam több héten keresztül, elsősorban a nővéreket, az ő betegek körüli munkáját. 

Itt olyan felnőttek töltenek hosszú heteket-hónapokat, akik vérképzőrendszeri rákos megbetegedésben szenvednek, illetve csontvelő transzplantáción estek át. A transzplantációs osztályon az életveszélyes fertőzések megelőzése érdekében a betegeket egyesével elkülönítve, steril körülmények között ápolják. Ebből következik, hogy a szabályok legapróbb megszegése is a betegek életébe kerülhet, ezért rendkívül fontos a magas szakmai színvonal és a gondos odafigyelés minden dolgozó részéről.

 A családom fele az egészségügyben dolgozik. Senki nem visz haza annyit a munkájából, mint ők. Órákig tudnak beszélni róla, a nehéz körülményekről, a megbecsülés hiányáról és  a nevetségesen alacsony fizetésekről. Ráadásul a mai magyar média elég szűk arcát mutatja meg az egészségügynek. Van az az orvos, aki csodát tett, aki által világhírűek leszünk vagy van az az orvos, aki hibázott, és akit ezért ízekre szedünk. Átmenet nincs, pedig a kőkemény harc a mindennapokért valójában a felszín alatt folyik. Arról senki nem beszél, hogy ünnepnapokon 12 órás műszakban görnyed 2 nővér egy osztályon és 40-60 beteget kell ellátnia. 

Azért a haematológiát választottam, mert itt van a nővéreknek a legnehezebb feladatuk mind fizikailag, mind lelkileg. Amikor belevágtam, még nem is tudtam, hogy mennyire. Itt a betegek több héten keresztül élnek teljesen izolált, steril körülmények között. Ez egy kívülálló számára elképzelhetetlen, már-már felfoghatatlan. A rokonok csak zárt ablakon keresztül kommunikálhatnak a beteg hozzátartozóval, beszélni is csupán telefonon tudnak egymással. Csak a dolgozókkal vannak napi kapcsolatban, teljesen kiszolgáltatott állapotban kell leküzdeniük a betegséget. Megható volt az a csapatmunka, amivel találkoztam, ilyet eddig sehol nem tapasztaltam. Itt kulcsszerepe van a beteg gyógyulásában még a takarítónőknek is, mert ha ő hibázik, hiába a főorvosi szaktudás és a precíz ápolás.

Nagyon nehéz volt belelendülnöm a fotózásba. Az első nap minden-mindegy alapon egyszerűen mindent lefotóztam. Zavarban voltam és feszélyezettnek éreztem magam, végül a javamra fordítottam az egészet. A betegeknek egyszerűbb volt egy vizsgálat, ha közben a fényképezőgép kattogását hallották és nem a saját csontjuk ropogására figyeltek.

Sok könyvet, blogot olvastam a halálról, a reményről, és próbáltam az ott jelenlévő betegségeknek is utánanézni. Szalai Anett: Mellbevágó című dokumentumfilmje volt az egyik alapja a témámnak. Nagyon fontos volt, hogy alázattal induljak egy-egy betegágy mellé, egyébként én sem leszek különb az esti, 3 perces hírblokk riporterénél.

Miután látták a nővérek, hogy mellettük és nem ellenük vagyok, onnantól ők hívtak, ha valami történt, hogy siessek velük fotózni. Ez minden tekintetben közös munka volt. Azzal, hogy "kintről" semmi mást nem vihettem, csak a fényképezőgépemet, még a ruháimat is le kellett vennem és sterilre cserélnem, könnyebb volt beilleszkednem.

Alázat, alázat, alázat…egy ilyen tapasztalat után a saját életed és egészséged felértékelődik.